József Attila: Reménytelenül

Lassan, tünõdve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyûlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.


Vas-színû égboltban...

Vas-színû égboltban forog
a lakkos, hûvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kõ
az ûrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idõ.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízû számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. márc.

Attila Jozsef: Without Hope

Translation by Zsuzsanna Ozsváth and Frederick Turner

Slowly, musingly

I am as one who comes to rest
by that sad, sandy, sodden shore
and looks around, and undistressed
nods his wise head, and hopes no more.

Just so I try to turn my gaze
with no deceptions, carelessly.
A silver axe-swish lightly plays
on the white leaf of the poplar tree.

Upon a branch of nothingness
my heart sits trembling voicelessly,
and watching, watching, numberless,
the mild stars gather round to see.


In heaven's ironblue vault . . .

In heaven's ironblue vault revolves
a cool and lacquered dynamo.
The word sparks in my teeth, resolves
--oh, noiseless constellations!--so--

In me the past falls like a stone
through space as voiceless as the air.
Time, silent, blue, drifts off alone.
The swordblade glitters; and my hair--

My moustache, a fat chrysalis,
tastes on my mouth of transience.
My heart aches, words cool out to this.
To whom, though, might their sound make sense?

József Attila (1905-1937)