József Attila: Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyû szellõje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz --
idesereglik, ami tovatûnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét --
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom elõrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlõidet és
-- amint elfut a Szinva-patak --
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövõ, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tõlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verõdve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihûlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szõve, bontva bogját --
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdõd szép cserjéi saját
dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élõ állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong --
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált --
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcsõ, erõs sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihûl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendõ, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

(1933. jún.)

Attila Jozsef: Ode

Translation by John Batki

1

I sit on a glittering rock.
Young summer's light breeze
floats like the warmth
of a dinner for two.
I am getting my heart used to silence.
It isn't very hard to do-
the past comes swarming back4
My head is bowed, my hand
drops.

I look upon the mountain's mane:
each leaf reflects
the light of your face.
On the road no one, no one,
yet in the wind I see
the flutter of your skirt.
And under fragile branches
your hair tumbles forward,
your breasts quiver softly
and, as the brook runs by,
laughter springs again
from the round white pebbles
of your teeth.

2

O how I Jove you
who could bring to words
both solitude which furtively plots
in the deepest hollows of the heart-
and the universe.
Who, like a waterfall from its own thunder,
part from me and run quietly on,
while I, among the summits of my life,
in the nearness of the far, resound
and scream and fling against the earth and sky
my love for you, sweet stepmother.

3

I love you like a child his mother,
or silent caves their depths.
I love you like rooms love light,
the soul loves flames, and the body, peace.
I love you like the living
love life until they die.

I save each of your gestures, smiles, words
as the earth keeps fallen things.
The acid of my instincts etched you
into my mind's metal,
so that your beautiful, dear form
becomes and fills all meaning.

Minutes march by with a clatter,
but you reside in silence in my ears.
Stars flare up and fall,
but you stand still in my eyes.
The taste of you, like silence in a cavern,
lingers in the coolness of my mouth,
and your delicately veined hand
holding a glass of water
floats before my eyes.

4

What stuff am I made of
that your glance can cut and shape me?
What soul, what light,
what magic enables me
to roam in this empty fog
through the rolling regions
of your rich body?

And like the word entering the opened mind,
I descend into your mysteries.

Your arteries and veins are rosebushes
quivering ceaselessly.
They circulate the endless stream
so that love may flower upon your face
and your womb may be blessed with fruit.
The sensitive clay of your stomach
is embroidered through and through
by tiny rootlets weaving their fine thread
into nodes, swirling, unravelling,
so that the cells in your fluids can gather
into flocks and the thickets of your leafy lungs
may whisper their own praise.

Timeless matter moves serenely
in the tunnels of your bowels.
Even slag gains a richer life
in your kidneys' fountains.

Inside you, undulating hills arise,
constellations tremble,
lakes shift, factories work,
a million living creatures,
Insects,
seaweed,
cruelty, and goodness stir,
the sun shines, and the dim northern light shimmers.
An unknowing eternity
wanders in your body.

5

These words
drop before you
like clumps of clotted blood.
Life is stuttering,
only a law can speak clearly.

My hard-working organs, that
give me birth from day to day,
are getting ready to be silenced.

But until then, they all cry out,
to you, the only one,
whom they chose from the multitude
of two thousand million,
o you soft cradle, firm grave,
living bed, take me into you!

(How high the sky is at dawn!
Armies glitter in its ores.
This brilliance hurts my eyes.
I think that I am lost.
I can hear my heartbeat
fluttering above me.)

6
Envoi

(The train is taking me after you,
I may even find you today.
Perhaps my burning face will cool
and perhaps you'll quietly say,

'Take a bath in the warm water.
Here's a towel, get yourself dry.
Dinner's cooking, to soothe your hunger.
This is your bed, where I lie.')

József Attila (1905-1937)