József Attila: Óda

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyû szellõje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz --
idesereglik, ami tovatûnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét --
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom elõrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlõidet és
-- amint elfut a Szinva-patak --
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövõ, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tõlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verõdve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihûlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szõve, bontva bogját --
hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját
s lombos tüdõd szép cserjéi saját
dicsõségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élõ állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong --
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált --
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcsõ, erõs sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihûl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:

Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendõ, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

(1933. jún.)

Attila Jozsef: Ode

Translated by Anton N. Nyerges

1

I sit on a shimmering cliff,
the gentle wind
of early summer
rising like the warmth of a cozy supper.
I accustom myself to silence.
It is not all that hard -
the flickering past rewinds,
my head bowed and my hands
hang down.

The mountain's mane,
your brow
flashes in the quicksilver of leaves.
No one is on the road,
and I see the wind
lift your skirt.
A wisp of your hair blows loose
and your breasts,
as the Szinva flows.
Laughter
splashes
over the stones of your white teeth.

2

How much I love you
who made articulate
the scheming stratagems of solitude
and the universe
in deepest hollows of the self.

You leave me and go silently on
like a waterfall stripping its thunder,
while on faraway
peaks of my life
I sing and scream
beating on heaven and earth -
I love you, dear stepmother.

3

I love you like a child his mother,
and a silent pit the deep.
I love you like a dark room the light,
the soul a flame, the body peace.
I love you like
mortals love to live until they die.

I seize on your motion, word, and laughter
like earth a falling object.
I eat you into my mind with my instincts
like acid into metal
and form and beauty fill
all essence and meaning.

The moments clatter on,
and you sit mute in my ear.
Stars flare and fall,
but you are fixed in my eyes.
The taste of you is cool
like silence in a cave.
Your hand is on the water glass,
a fine network of veins
glirnmering.

4

What matter am I
that your eyes can cut and shape me?
What kind of soul and what kind of light,
what kind of apparition
who walks, over mists of nothing,
the slopes of your fertile body?

And I descend into its secrets
like the word in an unfolded intellect ...

Your blood vessels
tremble
and carry an eternal current
of love to your face
and blessed fruit into your womb.

Roots
stitch with a fine thread
the soil of your sensitive stomach
weaving and undoing knots -
cells of nectar
collect pools,
and the thickets of your lungs
whisper their own glory.

The eternal matter travels
along the tunnels of your bowels,
and the waste wins a life
in the hot wells of your gushing kidneys.
Hills rise
and stars tremble in you,
lakes move, factories operate,
a million living animals bustle,
insects,
seaweeds,
mercy and cruelty.
A sun shines, a polar light broods,
and unconscious eternity wanders
in your contents.

5

These words
drop at your feet
like blobs of blood.
The state of being stutters,
and only law speaks out.
My hardworking organs, reborn
from day to day, prepare
to grow still.

But until then they cry ? ?
selected from two thousand millions,
you only one, gentle
cradle, iron grave, lively bed,
let me come in ...

(How high this dawn.
Armies gleam in the ore,
and the radiance hurts my eyes.
I believe I am lost.
I hear a thunder above me,
as my heart beats.)

6
Envoy

(A train carries me away. I go
and I may even find you.
This flaming face may cool,
and you may silently say -

Warm water is running ? bathe!
Here is a towel ? wipe dry!
The meat is cooking ? ease your hunger.
Your bed is where I lie.)

József Attila (1905-1937)