József Attila: Óda
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz --
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét --
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
-- amint elfut a Szinva-patak --
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját --
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong --
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált --
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
(1933. jún.)
Attila Jozsef: Ode
Translation by
Joseph Grosz and W. Arthur Boggs
1
Here I sit upon a gleaming rock.
The fluffy breeze
of youthful summer like the warmth
of lovely dinners flies.
I let my heart accustom to the silence.
It is not difficult -
Everything that's vanished now here crowds,
my head bends down and downward hang
my hands.
I glance around the mountains' mane -
Your forehead's shine
is flashed by every leaf.
Nobody walks the road,
and I can see how breezes sway
your skirt.
Under the fragile leafage now
I see your hair come limping ahead,
your tender bosom startle,
and, as the little creek is running fourth,
I see again how on the round white stones,
upon your teeth, a fairy laughter spouts.
2
I love you very much because
you could induce
to words both that make-believe recluse
(which in heart's deep caverns always stirs
and weavers deception) and the universe.
You, like a waterfall from its own din,
leave me and hurry silently away
as I, among the summits of my being, in
a distant farness, sing and scream today
rolling upon the earth and firmament:
I love you, foster mother, very much.
3
I love you like a child loves mother's breast,
like silent cellars love their depth and blight;
I love you like a hall can love light,
like souls the flame, like bodies love to rest!
I love you like all mortals love, obsessed,
to live before their death!
Like earth keeps every fallen matter so
I keep your every motion, word and smile.
Like acids in the metal, so I marred
your being, with my instincts, in my mind;
darling, you are so fair,
you can replace all other beings there.
The rustling moment marches, disappears,
but you are sitting mutely in my ears.
Stars blaze, but they shall fall down from the skies,
but you have stopped, forever, in my eyes.
Your flavor, like the silence in a cave,
are cooled but still inside my palate rave;
upon the waterglass your hand,
on it your tender veins expand,
dawn up and crave .
4
What kind of matter in one of mine
that your own glances cut me to transform?
What kind of soul, what kind of shine,
what kind of phenomenon is so divine
that trough the voidness' fogbanks I can storm
your fertile body's every hilly shrine?
And like Word can open human sense,
I can descend into its deep suspense…!
Like flower bushes, your blood vein
steadily trembles in daze
to carry fourth the timeless currents' rein
that love should blossom on your face,
that your own womb should bear a blessed fruit…
Many a little root
embroiders through and through the tender soil
of your own stomach with a subtile twine;
they weave the knots, unfold the coil,
and tissues of your juices gather and align
as handsome thickets of your leafy lung
whispers your glory with a silver tongue.
Eternal matters happily proceed
along the tunnels of your bowel-cells,
dung gains a wealthy life again, indeed,
inside your ardent kidneys' fervid wells.
Billowing mountains rise and elevate,
inside you, pictures of star clusters tremble,
fakes keep moving, factories assemble;
millions of living creatures animate;
insects and morass,
goodness and cruelty amass;
the sin is hot, a dusky arctic light is flickering,
inside your vast dimensions' ring
unconscious timelessness keeps on wandering.
5
Like curdled pieces of blood
these words are falling
before you.
The being mutters,
the upright speech the only law.
But my pressing organs will renew
from day to day, for they prepare
to grow forever mute
But until then, all those will shout
whom men select out of an army of
two-thousand million people;
you, my tender cradle, sturdy grave,
my only one, my living bed,
receive me in your chest.
(How tall are those updawning skies!
Armies are dazzling in their ore.
This endless dazzling hurts my eyes.
And I believe I perish more and more.
I hear my flapping, throbbing heart,
above me, rise.)
6
(A By-Song)
(Trains carry me behind you all the way,
perhaps, I still discover you today,
perhaps, this glowing face grows cold and bleak,
perhaps, you slowly will begin to speak:
The tepid water splashes, take a bath!
Here is a towel, dry up on the path!
The meat is frying, chill your appetite!
That is your bed in which I sleep each night.)
József Attila (1905-1937)